És vagy VAGY?

Siklós Barbi | 2017-09-08

Fiatal ügyfelem egyfajta globális életet él. Amikor először az úgynevezett 0. találkozó kapcsán találkoztunk, máris az online tér volt a kézenfekvő hely, hiszen, ahogy elmondta, dolgozni most akar magán egyéni coachingban, mert már annyira feszíti a téma, hogy változtatni akar, míg Magyarországra csak 2 hónap múlva jön (haza). A zárójel azért is fontos itt, mert a témája részét képezte, hogy hol is van ő most és a jövőben otthon, hogyan döntsön az életéről középtávon.

A Skype volt az a felület, ahol összeismerkedtünk és döntöttünk arról közösen, hogy egy 6 alkalmas, egyenként 1 órás, coaching folyamatban, heti rendszerességgel együtt dolgozunk.
Az időeltolódás adta különbözőség, – miszerint nála már este volt, nálam pedig még kora reggel, ezáltal szinte napindító volt a coaching ülésünk, – izgalmas dinamikát kölcsönzött az első 3 ülésünknek.
Én frissen, lendületben az új nap reményével, ő fáradtan és a nap pozitív és negatív hatásait magán viselve érkezett meg. Még mielőtt elkezdtük volna a beszélgetést, jól végiggondolt formában skype üzenetben megkaptam a rövid távú célokat és a középtávú célokat is, amire a coaching fókuszát kívánta helyezni.
A rövid távú célok a prioritások megtalálása a munka és magánélet között, a hatékonyabb koncentráció és a kikapcsolás, pihenés, az úgynevezett „csak levés” lehetőségeinek megtalálása és beépítése volt a hétköznapokba. A középtávú tervek között szerepelt, hogy megértse, számára mik is fontosak most és középtávon, miért és mikor köt a fontos dolgok elengedésével kompromisszumot és miért is halogat oly sok számára értékes dolgot (MBA, pihenés, költözés.)
Az első feladatunk a markáns és részletes lista sorai között az volt, hogy megtaláljuk, mi is a coaching célja, mi az a mélyebb közös pont, ami mindezt mozgatja és itt is ott is fenntartja a halogatás állapotát. Mivel a skype felületén fizikailag nem találkozunk és nem látjuk egymást teljesen, így tudatosan elkezdtem arra figyelni, hogyan használja ügyfelem a hangját. Mikor és milyen esetekben változik a határozott, markáns hangszín és válik halkabb, bizonytalanabb, mondat végeket elnyelő, nem befejező módozattá. A minta számomra az lett, hogy amikor a saját érdemeiről, korábbi teljesítményeiről beszélt, vagy az elhangzottak alapján kiemeltem azokat a kompetenciáit, amivel ő volt az, aki hozzájárult mind ahhoz, ami történt, akkor vált a hangja erőtlenné. Ezt óvatosan vissza is jeleztem az ügyfelem felé, de még úgy tűnt, nem hallja meg, amit mondok. Javasoltam, nézzünk meg közösen egy TED videó részletet, ami a halogatásról szólt és pár percet vett igénybe. Még jó, hogy az online térben ez adott. Így hamar kiderült, hogy a videóban szereplő majom, aki valamiféle azonnali ingerre vágyik mindig, ügyfelem számára is ismert. Úgy hívta, hogy a versengő, mindig maximumot teljesítő majom. Ami ott ül a vállán és folyton hajtja előre, hogy még, még, még…Az ülés hátralevő részében arról beszélgettünk, milyen is ezzel a majommal a vállán, mit ad és mit vesz el a folyamatosan pörgő, teljesítő és versengő lét. A következő ülésünkig kértem, hogy írja össze magának, mi mindennel rendelkezik már, mi az, ami már megvan. Ezek lehetnek a saját képességei, tudása, eredményei, sikerei stb.

Hamar eltelt az 1 hét, a következő ülésig, újra reggel itt, este ott. Egy csüggedt fiatal velem szemben az éterben. Pontos kezdés és azonnal ugrunk is bele a közepébe.
„Annyira nehéz volt leírnom és látnom mik vannak már, többször nekikezdtem!” – mondta azonnal ügyfelem. És ezzel a lendülettel 5 perces önreflektív monológban kifejtette, hogy az önbecsülése alacsony, nem tudja magát szerinte helyén értékelni és talán ezt kompenzálja az a fajta munkamánia, amivel hajhássza a sikert. Én csak azt tudtam hozzáfűzni, hogy miközben erről beszélt, egyszer sem nézett a képernyőjére, így rám sem.
„Hát ezt így még senkinek nem mondtam, magamnak is nehezen vallom be.” – mondta. „Neked is azért ment ilyen könnyen, mert az első ülésünk után sokat gondolkoztam a majomról, meg arról, miért is működöm sokszor magam ellen. Mást akarok az életemben és mégis megyek egy árral. Folyton külső megfelelésben vagyok.” Ekkor már rám pillantott párszor és hálás voltam a skype-nak és a fizikai távolságnak, ami ebben a helyzetben sokat könnyített a (ön)vallomás születésén. Finoman és elfogadóan beszélgettünk arról, hogy ez mással is lehet így és sokszor a magabiztos felszín hasonló dilemmákat és szorongásokat takar. Nincs egyedül, nagyon értem, amiről beszél.
Egy nyugodtabb pillanatban megkérdeztem ügyfelemet, szeretné-e összegyűjteni, mik is értékesek még számára a jó teljesítésen kívül. Szívesen vett részt benne és hamar kiderült, hogy vannak fontosabb dolgok is számára, mint siker, ha képes megállni. Mint az emberi kapcsolatai, ahol van figyelmesség, gondoskodás. Itt jött be a „költözni, változtatni” dilemma újra. Mintha az egyik parton a siker a másik parton az emberi kapcsolatok lenne és dönteni kellene, hogy vagy-vagy. A vágy és a félelem kavarogtak. Körbejártuk, mik lehetnek a váltás és mik a maradás előnyei mikor az ügyfelem azt kérte, hadd gondolja végig alaposan egyedül mindezt. Arra kértem, hogy miközben ezt teszi, figyeljen arra és jegyzetelje fel, milyen üzeneteket mond/küld magának. Kértem, hogy ezt a jegyzetét hozza magával a következő ülésünkre.
„Nem lesz nehéz hozni, itt lesz a gépemen.” – mosolyogva váltunk el.

A harmadik ülésünk az idő paradoxonában telt. Több réteget is beleértve. A meglévő két lista után, amit elkészített az ügyfelem, a fő fókusz alakult. Arra a következtetésre jutott, más fontos neki most és más középtávon és miközben ez időben elválik, fejben folyton ugrál az idősíkok között és szorongatja magát. A házi feladatként gyűjtött mondatok, vagyis az a kettő, amit feljegyzetelt is ide kapcsolódnak:
„Döntsd már el végre, mit akarsz! Vállald már fel!”
Hosszan beszélgettünk arról, hogy felnőtt emberként (az ügyfelem 27 éves lesz) dönthetünk számtalan esetben és még az is előfordulhat velünk, hogy ma így, holnap úgy tesszük. Legtöbbször ráadásul magunkkal kell csak „elszámolnunk” arról, hogy most a döntés helyes, jó, önazonos-e velünk. Ennek minden előnyével és nehézségével. Miközben a döntésről filozofáltunk, jött a mondat az ügyféltől:
„Igazából én nagyon jól érzem magam most a munkámban és az életemben. Azt azonban tudom, hogy középtávon már nem így akarok élni. Ráadásul már van is arról határozott elképzelésem és listám, hogyan és hol akarom látni magam a jövőben.”
Philip Zimbardo Időparadaxon című könyve lett a házi feladat és az előadása.

A következő alkalommal találkoztunk személyesen először. Egy idő, egy tér. Egy tempó, nyugalom. Megörültünk egymásnak, hogy mindkettőnknek van lába is, és magassága is. Viccelődtünk az ülés kezdetén, milyen fura is ez nekünk, miközben azért két ember bizalmas beszélgetéseket inkább így szokott művelni. Ügyfelem arról beszélt, hogy mennyire megnyugtató személyesen találkozni a szeretteivel, barátaival és ő most tulajdonképpen feltöltődik a kapcsolatok által, amik a nagyvilágban hiányoznak, vagy gyérek, ráadásul sokszor több ezer kilométert kell értük repülnie. Könnyebb neki megállni, ha gondoskodás veszi körül. Az ülésünk témája az volt, hogyan tud magáról gondoskodni akkor is, ha más nincs mellette és hogyan tudja segíteni magát a megállásban és a jelen értékelésében. Mivel Zimbardo könyve nagyon bejött ügyfelemnek, így házi olvasmányként a Mindfullnessről kért ajánlásokat, amit szívesen tettem.
Kimaradt szinte 3 hét, mire újra ülésünk lett, immár az 5. Újra Skype, újra időeltolódás. Gyors tempó, és sok jó hír várt rám. Ügyfelem tudatosan kezdett azon dolgozni a cégen belül, hogy lássa a jövőbeli előmenetelét, lássa azt, hogy középtávon milyen lehetőségei vannak az Európán belüli maradásra. Ahonnan csak pár óra hazajutni. „Itt már szinte otthon is leszek.” Bátorság, határozottság hallatszott a hangjában. Konkrétumok, amiket magáért tesz. Persze ott voltak a kételyek, amiket megosztott velem, de már úgy, hogy többször mondta, tudja, hogy ez nem fog eltűnni, csak az ő hozzáállása változik a saját kétkedésével szemben.
„Vagyis nem szemben állok vele, hanem elfogadom, hogy a kétkedés is én vagyok.”
Utolsó ülésünkön előkerült a lista, mármint a coachingra összeírt fókuszok listája, és mint egy csekklistát, néztük végig, mi teljesült, mivel hol tart ügyfelem. Azután előkerült a jelen és a jövő listája, előnyök/hátrányok a mostani létben és a középtávú tervben. Ügyfelem újra ugrált az időben, és érvelt, hogy ami most jó, az nem lesz az a jövőben. Ami pedig ott vonzó, az most nincs.
Mivel már nagyon közvetlen volt a viszonyunk, odaböktem határozottan:
„Ami most van, az van. Csak az van! Ami a jövőben lesz, azt bebizonyítottad az előző üléseken magadnak, hogy képes vagy alakítani. Ráadásul ami most van, az akkor már a múltad lesz és része az életednek. Tehát az már biztosan a tiéd lesz. Elvehetetlen.”
„Ok, értem! Akkor teszek egy nagy ÉS-t a két lista közé. Mit szólsz?” – kérdezte, miközben látszott és hallatszott egy nagy sóhaj.
„A te listád, bármit tehetsz vele.” –mondtam.
„Igen, az én életem. Bárhogy dönthetek benne. Tudod mit, ez most nagy megkönnyebbülés és szabadság nekem.”

Bite Barbara


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*