Work & Life: Hogyan tartjuk távol magunkat a sérelmeinktől…

Viki | 2017-06-07

„…vagy besétálunk a történetünkbe és birtokba vesszük az igazságot, vagy a történetünkön kívül éljük az életünket, érdemeinket bizonygatva.”

Na igen, de a kellemetlen történésekbe nem könnyen sétálunk bele, leginkább ’elfutunk, elbújunk, támadunk vagy ledermedünk’. Még a mindennapos kisebb csalódások, konfliktusok, nem komfortos helyzetek esetén is hajlamosak vagyunk önvédelemből távol tartani magunkat. Mitől? Az érzéseinktől, érzelmeinktől. A felismerés helyett levezetjük azokat. Bár vannak árulkodó jelek, pl. amikor indokolatlanul túlreagálunk egy helyzetet, amikor hirtelen megváltozik a viselkedésünk, esetleg a testünk jelez valahogy, de van a simán valami nincs rendben érzés is.

„Az érzelmek felismerésének ellentéte az, ha érzelmi lényünket megtagadjuk. A kíváncsiság ellentéte az eltávolodás. Amikor megtagadjuk történetünket és eltávolodunk a nehezen elviselhető érzelmektől, azok nem tűnnek el; ehelyett birtokba vesznek, és meghatároznak minket. Az a dolgunk, hogy ne tagadjuk a történeteket, hanem nézzünk szembe a befejezéssel – bátran álljunk talpra, ismerjük fel az eseményeket, rázódjunk össze az igazsággal, amíg el nem jutunk oda, hogy azt mondjuk: Igen. Ez történt. Ez az én igazságom. És én fogom eldönteni, hogyan végződjön…”

Brené Brown Bátraké az erő könyvéből idéztem, melyben a bátor talpra állásról ír.

Az érzelmek felismerése és azokkal való kapcsolatba lépés fontos része a önismeretünknek, boldogulásunknak, az ő szavaival: a szívvel-lélekkel teli életnek.

Mik azok a dolgok, melyek nehezítik a sérelmeink felismerését?

5 gyakori stratégiát fedezett fel a működésünkben, ahogyan hajlamosak vagyunk bánni a sérelmeinkkel. Melyikben ismersz Magadra?

 

Csillározás

A kedvenc elnevezésem, mely név azt szimbolizálja, hogy olyan érzékeny bennünk már valamilyen sérelem, hogy egy véletlen, óvatlan impulzus is elhozza azt olyannyira, hogy akár a csillárig is ugrunk a fájdalomtól.

Akkor történik, amikor nem veszünk tudomást az érzelmi fájdalomról és már azt gondoljuk, rég eltemettük, elástuk, az időtől köddé vált, de történik valami apróság és borulnak a dolgok. Például indokolatlanul ráüvöltünk a gyerekre, kiborulunk egy munkánkkal kapcsolatos visszajelzésen, ne talántán sírógörcsöt kapunk hétfő délelőtt a postafiókunkat elárasztó email-ek miatt.

Jellegzetessége még, hogy bizonyos helyzetben megőrizzük higgadtságunk, mert például imponálni szeretnénk, de robbanunk, ha érzelmi, anyagi vagy fizikai hatalmunk van bizonyos emberek felett. Amikor mi vagyunk elszenvedői egy ilyen felettes hatalmi csillározásnak, bár még tudhatjuk is, hogy ami történik épp nem nekünk szól, a bizalom és a hitelesség mindig sérül egy ilyen helyzetben. Nos, fordított esetben is ez történik.

A sérelem lepattintása

Ez a működés leginkább az egónkról szól, ami mindig igazolni szeretné magát, hasonlítgatni érdemeinket másokhoz, helyzetekben nyerni. „A düh, a bűnbakkeresés és az elkerülés az egókidobóemberei.”

Az önvédelem eszközei ezek, amikor hibást keresünk vagy épp kifogást, de akkor is amikor a közömbösséget hívjuk segítségül, vagy csípős nyelvüket. Így kidobjuk, lepattintjuk a csalódást, az igazi sérelmünket.

A sérelem elzsibbasztása

Aki olvasta a Bátraké a boldogság könyvet biztos emlékszik a tompítás vértre. A sérelem elzsibbasztása nagyrészt ugyanaz. Ezt olyankor tesszük, amikor nem hagyjuk magunkat, nem esünk túl a kellemetlenségen, hanem elűzzük azt. Tompítjuk valamivel a fájdalmunkat akár alkohollal, még több munkával, vásárolgatással, vagy épp facebookozással. Amikor mindezt kényszeresen vagy krónikusan tesszük, igen, az már függőség. Olyankor is ezt tesszük, amikor annyira elfoglaltak vagyunk, hogy nem marad idő a lényegi dolgokra.

Ez azért is veszélyes, mert az érzelmeket nem tudjuk szelektíven tompítani, azaz, ha megy a zsibbasztás akkor az a pozitív érzelmeket is érinti.

A sérelmek felhalmozása

Gyűjtögető, felhalmozó működés, ami hasonló a csillározáshoz, hiszen szépen becsomagolva elrakjuk a sérelmünket, de még gyűjtünk hozzá jó néhányat, egészen addig, amíg a testünk azt nem mondja, hogy ’most már elég, nem érzed, hogy mennyi jelet küldtek már? jól van, akkor küldök egy még nagyobbat!’ Azt hiszem, erre sok példát tudnánk sorolni saját, vagy ismerőseink életéből.

Sérelem és a félelem a fennakadástól

A fennakadástól, megakadástól, tehetetlenségtől való félelem, ami miatt inkább nem foglalkozunk a kellemetlen érzésekkel, hiszen mi van akkor, ha megéljük, és nem tudjuk irányítani azt?  A legmélyebb érzelmeinket piszkálni nem könnyű dolog, de megtagadni, hogy léteznek, csak azért, mert nem tudjuk mi lesz majd, ha találkozunk velük, amolyan struccpolitika.

 

A fenti stratégiák jelenléte azt jelezhetik, hogy a „küzdelmeink” során szerzett kellemetlen érzéseket, elszenvedett sérelmeket nem sikerült integrálni az életünkbe. Olykor gondolhatjuk azt, hogy ha nem foglalkozunk velük, nem vesszük észre őket, nem beszélünk róluk akkor el is tűnnek, de mivel sérelmek, azaz valamilyen ’sérülés emlékeztetői’ valószínű nem így történik. Sokkal inkább, ha úgy teszünk mintha nem ért volna minket sérelem, akkor az átélt rossz érzelem cellájába börtönözzük magunkat. Az elkerülés, a tagadás veszi át az irányítást, és pont az történik, amit el szeretnénk kerülni, azaz a sérelmeink vezérelnek minket.

Oké, de a levezetés helyett, hogyan lehet integrálni a sérelmeket?

A javaslatokat sokkal könnyebb leírni, mint megvalósítani, még coachként is.

Első körben az a gondolat szerintem nagyon fontos, hogy bár a negatív érzelmek kapcsán fejlesztjük ki a fent leírt működéseket, rossz hír, hogy a pozitív érzelmek kapcsán is ezt tanuljuk meg, azaz ezeket tehetjük az örömmel, jókedvvel is. Azért ez elég józanító érv lehet!Jó hír,ha a pozitív érzelmeinket megtanuljuk felismerni, kapcsolatba lépni velük, akkor az a negatív előjelű érzelmek kapcsán is segíthet.

Szeretem az érvényes szót, használom is, sokszorJ több kollégám viccelődik is vele. Mégis kifejezi, ami a második gondolatom, azaz, hogy bizony adjunk engedélyt magunknak, azaz az érzéseinknek, azokkal való foglalkozásnak. Igenis, lehetünk mérgesek, szomorúak vagy épp csalódottak.

Az engedélyadásra, az érzelmeinkkel való kapcsolatba lépésre ma már sokféle technika létezik, így ezt fejleszthetjük személyiségünkhöz leginkább passzoló módon.

Odafigyelés, arra, hogy éppen mi van, mi történik, mit érzünk. Ehhez hasznos, ha a testi jelzéseinket felismerjük, hiszen, ha észrevesszük, hogy szaporábban ver a szívünk, vagy izzadni kezd a tenyerünk, akkor biztosan történik velünk valami érzelmileg is. A figyelmünk magunkra irányításának szinte mindenhol – a sportban, a meditációban, a stresszkezelésben, az összpontosításban… – a légzés a legklasszikusabb eszköze. Hát használjuk a magunkra való figyelem elindítására!

Az érzés felfedezése után a „kívülről nézzük magunkat” mód is működhet, amikor mint egy megfigyelő szemléljük a belső folyamatainkat.

A kíváncsiság ebben az egész dologban nagyon fontos tényező, hiszen a kíváncsiság egy aktív minőség, ami mozgósítani tud minket. Ahogy bekapcsol ez a működésünk, máris elindul egy keresés, értelmezés, hogy miért is történik mindez.

Brené a tudatos jelenlét gyakorlását is hangsúlyozza, teljesen érthető módon, hiszen ilyenkor, úgy döntünk, hogy figyelünk, úgy döntünk, hogy tudatosítjuk mit is érzünk, sőt azt is eldönthetjük, hogyan reagálunk.

Tóth Annamária

 

Forrás és az idézetek: Brené Brown: Bátraké az erő


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*