Egyik ügyfelemmel már tényleg részleteken túlmenően kiveséztük fájó munkahelyi kapcsolatait. Sokáig érlelődött benne a gondolat, hogy lehet nem jó helyen van.
Nem lehetett könnyű helyzetben. Egyfelől kiismert már mindenkit, tudta kivel kell harcolnia, kihez kell alkalmazkodnia, kire lehet cssk legyinteni, kit érdemes figyelni és hozzáigazodni.
Másfelől ez a folyamatos“készenlétben-állás” kezdte felemészteni az energiáit. Egyszer, úgy “mellesleg” megemlítette, hogy behívtak egy interjúra. Mosolygott, láttam rajta, hogy jól esik neki.
A következő két-három ülésen nem is merült fel a téma, én meg nem erőltettem. Viszont éreztem rajta, hogy magában nagyon dolgozik az ügyön.
Nem ért váratlanul, amikor bejelentette, hogy döntött, felmondott. Úgyhogy mi is lépjünk tovább, már alig várja, hogy az új munkahelyen történjen valami, legyen újabb muníció.
“Álljunk meg egy kicsit!” – javasoltam. Az a tapasztalásom, hogy ügyfeleim közül sokan szeretik átugrani a lezárás fázisát. Úgy kezdenek bele az újba, hogy a régit még nem zárta le. “Minek pazaroljuk rá az időt” szoktam hallani.
Azt javasoltam neki, hogy vegyük sorra ennek a munkahelyének fontos szereplőit. Arra kértem, hogy gondolja végig kapcsolatát mindegyikőjükkel. Három dologra fókuszáljon:
- Mit kaptam Tőled amit köszönök?
- Mit vártam Tőled és nem kaptam meg?
- Mit kaptam Tőled, de nem szeretném magammal vinni.
A köszönöm nehezen indult. Sok fájdalom, harc, sérülés volt ezekben a kapcsolatokban. A saját elvárások megfogalmazása sem ment egyszerűen. „Erre jobban oda fogok figyelni, sőt már van egy igényem az új főnököm felé, el is fogom neki mondani.”
Energizálva állt fel az ülés után. „Nem gondoltam volna, hogy jó lesz, mikor az ülés elején belekezdtünk. Jobb szívvel hagyom ott Őket.”
Te adsz időt a zárásnak?
Makai B. András
Leave a Reply