Emberséges határozottság: hogyan lehet egyszerre korrektnek és következetesnek maradni?
Ennyi a lényeg.
Nem hangzik különösebben szexinek, tudom. Nem lehet belőle arany betűs idézetet rakni a tárgyaló falára. Nem fogják tőle könnyes szemmel megosztani a LinkedInen, hogy „micsoda vezetői bölcsesség”.
Kár.
Mert a legtöbb vezetői zűr valahol itt kezdődik.
Ott, hogy a csapat nem tudja, ma mire számítson.
Ma lehet hibázni?
Ma már nem?
Ma még belefér, hogy valaki harmadszor sem hozza, amit vállalt?
Ma már fejmosás lesz belőle?
Ma kérdezhetnek?
Ma inkább mindenki lapítson, mert látszik rajtad, hogy egyetlen rossz mondat választ el a teljes belső összeomlástól?
Ismerős a helyzet?
És nem azért, mert rossz ember vagy.
Sokkal prózaibb a sztori.
Vezetőként sokáig próbálsz rendes lenni.
Megérted.
Elnézed.
Átveszed.
Megoldod.
Rábólintasz.
Még egyszer.
Aztán még egyszer.
Majd valamikor csütörtök délután, egy teljesen ártatlannak tűnő mondatnál elszakad benned valami.
Valaki megkérdezi:
„Akkor ezt most ki viszi tovább?”
És te legszívesebben azt mondanád:
„Én biztosan nem, mert már a vesémet is ideadtam a projektnek, csak eddig senki nem vette észre.”
Persze ezt nem így mondod.
Vagy de.
És akkor mindenki meglepődik.
Te is.
Hétfőn Teréz anya, csütörtökön Néró
Van ez a klasszikus vezetői hullámvasút.
Hétfőn még minden rendben.
„Semmi gond, előfordul.”
„Persze, értem.”
„Most kivételesen megoldjuk így.”
„Nem akarok ebből ügyet csinálni.”
Aztán telik a hét.
Ugyanaz a csúszás.
Ugyanaz a félreértés.
Ugyanaz az ember nem jelez időben.
Ugyanaz a döntés visszagurul hozzád.
Ugyanaz a meeting végződik azzal, hogy te viszed tovább.
És egyszer csak már nem kedves vagy.
Már nem türelmes vagy.
Már belül összeállítottad a vádiratot.
Névvel, dátummal, mellékletekkel.
A csapat ebből általában semmit nem lát.
Ők csak annyit érzékelnek, hogy tegnap még „persze, semmi baj” volt, ma meg hirtelen:
„Na most ebből elég.”
Ilyenkor a vezető fejében ez logikus.
Hiszen ő már régóta nyeli.
Már régóta figyeli.
Már régóta csalódott.
Már régóta azt gondolja, hogy „ezt azért maguktól is észrevehetnék”.
A csapat fejében viszont ez gyakran egy másik film.
Ott úgy néz ki, hogy hétfőn Teréz anya jött be dolgozni, csütörtökön meg Néró.
És a kettő között nem volt használati útmutató.
A „jó fej vezető” ára
A jó fej vezető sokszor tényleg jó szándékkal indul.
Nem akar bántani.
Nem akar túl szigorúnak tűnni.
Nem akar felesleges konfliktust.
Nem akarja, hogy féljenek tőle.
Ez eddig teljesen rendben van.
Csak közben van egy apró kellemetlenség: a csapat nem gondolatolvasó.
Ha nem mondod ki időben, hogy valami nem oké, akkor ők abból fognak tanulni, amit látnak.
Azt látják, hogy belefér.
Azt látják, hogy majd megoldod.
Azt látják, hogy nincs következmény.
Azt látják, hogy ha elég sokáig sodródik valami, a végén úgyis nálad landol.
Aztán csodálkozol, hogy mindenki hozzád jön.
Hát persze.
Kiválóan betanítottad a rendszert.
Kicsit fáj, de attól még igaz.
Ha mindig te simítasz el mindent, előbb-utóbb te leszel a szervezeti vasaló.
Ha mindig te viszed el a nehéz beszélgetéseket mások helyett, előbb-utóbb minden kellemetlen mondat nálad köt ki.
Ha mindig te mondod ki, amit mások nem mernek, előbb-utóbb mindenki megvárja, hogy majd te kimondod.
És közben szépen lassan elfáradsz abban, hogy ennyire rendes vagy.
A kedvesség nem mentesít a vezetés alól
Ez a mondat valószínűleg nem fog bekerülni motivációs naptárba.
Pedig hasznos.
A kedvesség jó dolog.
A figyelem is.
Az empátia is.
Az, hogy érdekel, mi van a másikkal, nagy érték.
Csak ettől még vezetőként marad néhány egészen földhözragadt dolgod.
Szólni, amikor valami nem működik.
Dönteni, amikor mindenki más vár.
Határt húzni, amikor valami már túl sok.
Visszaadni a felelősséget annak, akié.
Megmondani, ha egy viselkedés rombolja a csapatot.
Nem három hónap múlva.
Nem akkor, amikor már a szemed is ráng.
Nem akkor, amikor a szerencsétlen kolléga egy rosszkor feltett kérdéssel aktiválja benned az elmúlt negyedév összes elfojtott mondatát.
Időben.
Lehetőleg még akkor, amikor nem kell hozzá tűzoltó készülék.
A határozottság sem jogosít fel bunkóságra
A másik oldal is megér egy misét.
Mert amikor a vezetőnek elege lesz a saját túlzott jófejségéből, néha átesik a ló túloldalára.
Jön a kemény hang.
Jön a hirtelen rendcsinálás.
Jön a „mostantól minden másképp lesz”.
Jön a „felnőtt emberek vagyunk”.
Ez az a mondat, ami után általában mindenki gyereknek érzi magát.
A vezető pedig úgy érzi, végre beleállt.
Csakhogy a beleállás nem ugyanaz, mint amikor valaki ráborítja a belső kukáját a csapatra.
Attól, hogy egy mondat határozott, még lehet korrekt.
Attól, hogy valami kényelmetlen, még nem kell csomagolni.
Attól, hogy vezető vagy, nem kell minden helyzetből bírósági tárgyalást csinálni.
És igen, lehet úgy is határt húzni, hogy közben nem alázod meg a másikat.
Sőt.
Úgy érdemes.
Mert ha a csapat csak azt tanulja meg, hogy a határhúzás egyenlő a büntetéssel, akkor legközelebb még kevesebbet fognak jelezni időben.
Mindenki óvatosabb lesz.
Csendesebb.
Ügyesebben takargat.
Látszólag rendezettebb lesz a működés.
Valójában csak kevesebb dolog kerül a felszínre.
Gratulálunk, létrehoztunk egy jól öltözött mocsarat.
Az emberséges határozottság nem arany középút
Az arany középút kifejezéstől nekem néha olyan érzésem van, mintha egy langyos tárgyalóban ülnénk, ahol mindenki bólogat, senki nem mond semmit, és a végén születik egy olyan mondat, amivel mindenki egyetért, csak semmire nem jó.
Az emberséges határozottság ennél izgalmasabb.
Nem középen állsz Teréz anya és Néró között egy mérőszalagon.
Nem az történik, hogy ma 47 százalék kedvesség, 53 százalék keménység, és akkor kijön a vezetői smoothie.
Ez nem recept.
Ez működés.
Tudsz-e időben szólni?
Tudsz-e konkrétan beszélni?
Tudsz-e úgy visszajelzést adni, hogy a másik értse, miről van szó?
Tudsz-e úgy meghallgatni valakit, hogy közben nem engeded el a keretet?
Tudsz-e úgy nemet mondani, hogy nem kezdesz el utána rögtön bocsánatot kérni a létezésedért?
Tudsz-e úgy dönteni, hogy nem csapsz mellé vezetői színházat?
Nagyjából itt kezdődik.
Ami későn jön, az gyakran túl nagyot szól
A nehéz mondatokkal az a baj, hogy minél később mondod ki őket, annál nagyobbnak tűnnek.
Egy időben adott visszajelzés még lehet munka.
Egy három hónapig gyűjtött visszajelzés már könnyen csomagban érkezik.
Benne van minden.
A mostani helyzet.
A múltkori meeting.
A tavalyi projekt.
Az, hogy megint nem szólt.
Az, hogy máskor sem szokott.
Az, hogy te ezt már hányszor lenyelted.
Az, hogy ma reggel otthon sem találtad a kávékapszulát.
És szegény másik ember ül veled szemben, és kap egy olyan mennyiségű vezetői csomagot, amire nem készült fel.
Aztán persze védekezik.
Te meg azt mondod:
„Látod, vele nem lehet beszélni.”
Lehet, hogy lehetne.
Csak talán nem raklapnyi felgyűlt feszültséggel kellene kezdeni.
A csapat nem a szavaidból tanul a legtöbbet
Szeretjük azt hinni, hogy a csapat abból tanul, amit mondunk.
A falra kitett értékekből.
A szép évindító beszédből.
A gondosan összerakott vezetői mondatokból.
Közben a csapat sokkal figyelmesebb.
Azt nézi, mit engedsz el.
Mit kérsz számon.
Mikor szólsz.
Mikor hallgatsz.
Kivel vagy türelmes.
Kivel vagy hirtelen kemény.
Mire mondod, hogy fontos, és mit hagysz mégis szétesni.
Ebből tanulnak.
És ha azt látják, hogy a keretek hangulattól függenek, akkor ők is ehhez igazodnak.
Nem a deklarált működéshez.
A valódihoz.
A csapat mindig a valódi működést tanulja meg.
Azt is, amit nem szerettél volna megtanítani.
Néha a korrekt mondat is kényelmetlen
Van egy rossz hírem.
Az emberséges határozottság nem mindig kellemes.
Sőt, sokszor pont nem az.
Lesz, aki csalódott lesz.
Lesz, aki megsértődik.
Lesz, aki vitatkozik.
Lesz, aki megpróbálja visszatolni rád az egészet.
Lesz, aki úgy néz rád, mintha most rúgtad volna fel a lelki békéjét acélbetétes bakancsban.
Ez benne van.
A vezetői munka néha ilyen kellemetlenül emberi.
Nem lehet minden fontos mondatot úgy elmondani, hogy közben senkinek ne rezdüljön meg az arca.
És ez nem baj.
A baj inkább az, amikor a vezető emiatt nem mond semmit.
Vagy mond valami kedves ködöt.
„Majd figyeljünk erre jobban.”
„Jó lenne, ha kicsit proaktívabbak lennénk.”
„Érdemes lenne tudatosabban működni.”
Ezek azok a mondatok, amelyek után mindenki bólogat, majd pontosan ugyanúgy megy tovább minden.
Mert senki nem tudja, kinek, mit, mikorra, miben kellene másképp csinálnia.
De legalább nem volt kellemetlen.
Csak haszontalan.
Mit lehet mondani helyette?
Nem kell nagy varázslat.
Például:
„A múlt heti határidő csúszott, és erről későn szóltál. Ez a többiek munkáját is megakasztotta. Legközelebb azt kérem, hogy amint látod a csúszás kockázatát, jelezd.”
Ez nem irodalmi Nobel-díj.
De érthető.
Vagy:
„A meetingen többször félbeszakítottad a többieket. Értem, hogy fontos volt, amit mondani akartál, de ez így nem segítette a közös gondolkodást. A következő alkalmon figyeljünk arra, hogy végigmondjuk egymás gondolatát.”
Ez sem különösebben drámai.
Mégis sokkal tisztább, mint a „legyünk egymásra tekintettel” című vállalati altató.
Vagy:
„Látom, hogy sok mindent viszel most. Ettől még ezt a feladatot nem tudom átvenni tőled. Nézzük meg, mire van szükséged ahhoz, hogy te tudd lezárni.”
Ebben van emberség.
És van határ is.
Micsoda meglepetés: a kettő nem zárja ki egymást.
A kiszámíthatóság nem unalmas
Sok vezető fél attól, hogy ha következetes lesz, akkor merevnek tűnik.
Pedig a következetesség nem katonai menetelés.
Nem arról szól, hogy minden helyzetben ugyanazt mondod, ugyanazzal az arccal, ugyanabban a szürke zakóban.
A következetesség azt jelenti, hogy a csapat nagyjából tudja, mire számíthat tőled.
Ha gond van, nem tűnsz el.
Ha valami fontos, nem engeded el csak azért, mert épp nincs kedved foglalkozni vele.
Ha határt húzol, azt nem vonod vissza két perc múlva bűntudatból.
Ha visszajelzést adsz, nem személyeskedsz.
Ha meghallgatsz valakit, az nem jelenti azt, hogy automatikusan ráhagysz mindent.
Ez nem ridegség.
Ez megkönnyebbülés.
A csapatnak is.
Neked is.
Mert így nem kell minden nap kitalálni, milyen vezetői időjárás várható.
A Néró–Teréz Anya Lab pont erről szól
A név persze kicsit szemtelen.
Direkt.
Mert sokszor tényleg így működünk vezetőként.
Egyik végletből a másikba csúszunk.
Túl sokáig tartjuk magunkban.
Aztán túl nagyot szól.
Túl sokat vállalunk át.
Aztán számon kérjük, hogy mások miért nem önállóak.
Túl sokáig vagyunk jó fejek.
Aztán csodálkozunk, hogy a csapat meglepődik, amikor végre vezetőként viselkedünk.
A Néró–Teréz Anya Lab nem arról szól, hogy válassz egy szimpatikusabb karaktert.
Arról szól, hogy ne kelljen karaktert váltogatnod.
Hogy ne a hangulatod legyen a csapat iránytűje.
Hogy ne a bűntudatod vezessen hétfőn, és a felgyűlt feszültséged csütörtökön.
Hogy legyen egy működésed, amiben ember is maradsz, és a keretet is tartod.
Nem mindig elegáns.
Nem mindig kényelmes.
Néha még az is előfordul, hogy valaki nem tapsol hozzá.
Túlélhető.
A végén ez a kérdés marad
Nem az a kérdés, hogy kedves vezető vagy-e.
Nem is az, hogy elég kemény vagy-e.
Ezekkel a kérdésekkel könnyű rossz irányba menni.
A valódi kérdés inkább ez:
tudja-e a csapatod, mire számíthat tőled akkor is, amikor kényelmetlen a helyzet?
Mert a kedvesség határok nélkül előbb-utóbb szétfolyik.
A határozottság emberség nélkül előbb-utóbb félelmet kelt.
A kettő együtt pedig nem valami vezetői szent grál.
Csak egy sokkal tisztább, nyugodtabb, felnőttebb működés.
Ahol nem kell mindenkinek a hangulatodat figyelnie.
Nem kell találgatni, hogy ma mit szabad.
Nem kell megvárni, amíg robbansz.
És neked sem kell minden héten újra eljátszani a Teréz anya–Néró váltófutást.
Elég nagy könnyebbség tud lenni.
Már csak az a kérdés: