Úgy, hogy úgy teszel, mintha tudnád.

Egyértelmű.

Amikor mindenki rád néz

Van az a vezetői pillanat, amikor mindenki rád néz. Nem ünnepélyesen, nem lassított felvételben, és valószínűleg zene sem indul el a háttérben. Inkább úgy, ahogy az emberek arra néznek, akinél szerintük van a térkép, miközben már mindenki sejti, hogy senkinél nincs térkép.

Csúszik a projekt, az ügyfél ideges, a számok nem szépek. Valaki nem szólt időben, valaki szólt, csak senki nem hallotta meg, valaki pedig már most magyarázza, hogy ez miért nem is az ő dolga.

És akkor jössz te, a vezető.

Aki elvileg tudja.

Csak hát épp nem tudja.

Ez önmagában még nem tragédia. A baj ott kezdődik, amikor ezt nem bírod el, és gyorsan elkezdesz úgy viselkedni, mintha minden kontroll alatt lenne. Kívülről ez akár magabiztosságnak is tűnhet, belülről viszont sokszor csak annyi történik, hogy kétségbeesetten próbálod eltakarni: fogalmad sincs, mi a teljes kép.

A mondatok, amik vezetőinek hangzanak

Ilyenkor jönnek a nagy, levegőben lógó mondatok.

„Kézben tartjuk.”

„Dolgozunk rajta.”

„Mindenki tegye a dolgát.”

„Majd visszatérünk rá.”

Ezek első hallásra vezetőinek hangzanak, csak sokszor nincs mögöttük semmi, amibe kapaszkodni lehetne. Olyanok, mint amikor a GPS azt mondja, hogy „haladjon tovább”, miközben egy szántóföld közepén állsz, és erősen gyanítod, hogy valami félrement.

A csapat ezt érzi. Sokkal hamarabb, mint szeretnéd.

Érzik, amikor a mondat mögött nincs valódi tartalom. Érzik, amikor a nyugalom csak ráfeszített fedő. Érzik, amikor a vezető már nem a helyzetet kezeli, csak a saját arcvesztését próbálja elkerülni.

Amikor elkezd nőni a zaj

És ilyenkor elkezd nőni a zaj.

Megjelennek a folyosói verziók, a privát üzenetek, a találgatások, a „te tudsz valamit?” típusú félmondatok. Mindenki rak hozzá egy kis értelmezést, egy kis félelmet, egy kis korábbi rossz élményt, és máris nem egy problémával dolgoztok, hanem egy komplett szervezeti hangjátékkal.

Az eredeti helyzet mellé megérkezik a bizonytalanság, majd szépen ráül a vezetői ködösítés is.

Szép munka.

Nem kell mindent tudni

Pedig nem kell mindent tudni. Tényleg nem. Ez valamiért még mindig sok vezetőnek olyan, mintha káromkodna, pedig a csapat általában nem azt várja, hogy varázslatos módon előhúzd a megoldást a zakód belső zsebéből.

Sokszor bőven elég lenne néhány tiszta mondat.

„Ezt most biztosan tudjuk.”

„Ez még nem tiszta.”

„Erre van hatásunk.”

„Erre jelenleg nincs.”

„A következő lépés ez.”

Ennyi.

Nem TED Talk, nem válságkommunikációs mesterkurzus, nem nagyívű vezetői performansz. Csak pár mondat, ami végre rendet tesz a levegőben.

A csapat kapaszkodót keres

Mert bizonytalan helyzetben az emberek kapaszkodót keresnek. Azt akarják érteni, hogy mi történik most, mi nem történik most, mire figyeljenek, mivel ne töltsék az időt, ki dönt, és mikor tértek vissza a nyitott kérdésekre.

Ha ezek nincsenek kimondva, a csapat majd kitölti magának az üres részeket. És hidd el, nagyon kreatívak lesznek. Csak ritkán abba az irányba, amerre te szeretnéd.

A használható kommunikáció nem mindig szép

A vezetői kommunikáció ilyenkor attól működik, hogy használható. Nem attól, hogy szépen hangzik.

A „majd meglátjuk” önmagában kevés.

A „ne aggódjatok” sokszor inkább idegesítő.

A „minden rendben lesz” pedig néha egyenesen sértő, főleg akkor, amikor mindenki látja, hogy épp nincs minden rendben.

Lehet sokkal egyszerűbben is.

„Most még nincs meg minden válasz. Amit tudunk: az ügyfél péntekig visszajelzést vár. Amit még nem látunk pontosan: mennyi plusz munka lesz benne. Amire ma hatásunk van: lezárjuk, ki mit néz át. Délután háromkor visszanézzük együtt.”

Ez már vezetés.

Nem különösebben látványos, nem fogják bekeretezni az irodában, és valószínűleg senki nem ír róla megható LinkedIn-posztot. Csak végre nem nő tovább a káosz.

Néha az is elég, ha nem rontod tovább

Néha ez a legtöbb, amit egy vezető első körben tehet.

Nem megmenti a világot. Csak nem rontja tovább a helyzetet.

Alulértékelt képesség, pedig üzletileg elég drága, amikor hiányzik. A rosszul kezelt bizonytalanság időt visz, figyelmet visz, energiát visz. A csapat nem halad, csak értelmez. Nem dönt, csak várja, hogy valaki végre mondjon valami használhatót.

Közben persze a vezető is feszül. És amikor feszül, gyakran még többet beszél, mert azt hiszi, a több szó több biztonságot ad. Pedig néha pont fordítva működik: minél hosszabban magyarázod, hogy minden kézben van, annál gyanúsabb, hogy nincs.

A stabil vezető sem mindentudó

A stabil vezető nem attól stabil, hogy sosem bizonytalan. Ilyen ember nincs. Vagy van, csak vele általában más bajok vannak.

A stabil vezető attól stabil, hogy a saját bizonytalanságából nem csinál szervezeti időjárást. Nem fújja szét a feszültséget, nem játszik mindentudót, nem dobál félmondatokat, és nem hagyja, hogy mindenki külön filmet rendezzen a fejében.

Ott marad.

Kimondja, amit lehet.

Keretezi, ami még homályos.

Ad egy következő lépést.

Aztán tartja is.

Ez ennyire prózai, és persze sokkal nehezebb, mint amilyennek leírva tűnik. Mert amikor neked is szorul a gyomrod, nagyon csábító gyorsan mondani valamit. Bármit. Csak legyen vége annak a pár másodpercnek, amikor mindenki rád néz.

Amikor eldől, hogy cirkusz lesz-e

Csakhogy vezetőként pont ezek a pár másodpercek számítanak.

Ilyenkor dől el, hogy tisztább lesz-e a helyzet, vagy indul a közös cirkusz.

A csapat sokszor nem kész megoldást vár.

Csak egy vezetőt, aki nem tesz még egy lapáttal a káoszra.

És ez már egészen jó kezdés.