– Kávét? 

– Köszönöm, de előbb körbejárnék egy kicsit. 

A termelésvezető csak elmosolyodott. 

– Pontosan ezért hívtalak. 

Évekkel korábban dolgoztunk együtt, most egy ipari kerámiát gyártó cégnél vezette a termelést. Amikor felhívott, nem kezdett hosszú magyarázatba, csak annyit mondott: 

– Gyere el. Hiányzik egy külső szem. Valami nem stimmel, de már nem tudom eldönteni, hogy a gyárral van baj, vagy velem. 

A gyár régi volt, tele kézi megmunkálógépekkel, esztergákkal és présekkel. Az a fajta üzem, ahol a finom kerámiapor nemcsak a gépekre ül rá, hanem az emberek tudására is, itt a szakértelmet nem könyvből tanulják, hanem húsz-huszonöt év alatt rakódik rá az ember kezére. Ahogy végigsétáltunk a csarnokon, hamar látszott, hogy nem a hozzáértéssel van a baj, a tudás ott volt minden mozdulatban. Valami egészen más hibádzott, feszültség vibrált a levegőben.  

A gyárbejárás közben egyszer csak furcsa jelenetnek lettünk szemtanúi.  

Néhány méterrel arrébb az ügyvezető éppen egy operátorral beszélt. Vagy inkább számon kérte. Nem hallottam minden szót, de a hangerőre az egész környék felfigyelt. A kolléga csak állt, kezében a mérőeszközzel, miközben az ügyvezető láthatóan egy apró hibán akadt fenn. 

Mire odaértünk, a jelenetnek már vége volt. Az operátor visszament dolgozni, a körülötte lévők pedig úgy tettek, mintha semmi sem történt volna. 

A termelésvezető sóhajtott. 

– Régebben nem ilyen volt. 

Egy darabig csendben mentünk tovább. 

– Tudom, hogy ezt most nem könnyű kívülről nézni – szólalt meg végül. – De próbáld meg az ő oldaláról is. Évtizedekig gyakorlatilag monopolhelyzetben voltunk. Most megjelent a konkurencia, csökkennek a megrendelések, minden hónapban azt számolgatjuk, meddig elég a pénz. Rajta is óriási a nyomás. 

Bólintottam. 

– Elhiszem. 

És tényleg elhittem, egyetlen jelenetből ritkán érdemes következtetést levonni. 

A nap hátralévő részében sok emberrel beszélgettem. Jó szakemberekkel találkoztam. Olyanokkal, akik pontosan ismerték a gépeiket, a termékeket és a vevőket is. Mégis volt bennük valami közös. Mielőtt egy problémáról beszélni kezdtek volna, szinte ösztönösen körbenéztek. Nem azt keresték, ki tud segíteni. Azt figyelték, ki hallja. 

 

Délután leültünk hárman: az ügyvezető, a termelésvezető és én. 

– Őszintén szólva nem értem – kezdte az ügyvezető. – Jó embereink vannak, mégsem jönnek az ötletek. Mindenért külön szólni kell. Ha nem tartom rajtuk a nyomást, lelassulnak. 

Elgondolkodtam. 

– Lehet egy szőke nős kérdésem? 

Mosolyogva bólintott. 

– Persze. 

– Amikor ma délelőtt leteremtette azt a kollégát… ön szerint mit csinált a következő három órában? 

– Dolgozott. 

– Biztosan dolgozott. De szerintem közben még valami mást is csinált. 

Nem válaszolt, ezért magam elé húztam egy papírt. 

A tetejére felírtam: 

„100% mentális energia” 

– Tegyük fel, hogy ennyi áll mindannyiunk rendelkezésére egy műszak elején. Ebből kell figyelni, dönteni, problémát megoldani, együttműködni, tanulni, segíteni a kollégáknak. Ez egy véges készlet. 

Egy pillanatra megálltam, majd a lap szélére még egy szót írtam. 

„Félelem.” 

– Szerintem innen kezd érdekes lenni a történet. 

Mindketten a papírt nézték. 

– Ha valakit nyilvánosan leteremtenek, akkor a következő órákban már nem csak a munkájával foglalkozik. Újra lejátssza magában a helyzetet. Arra figyel, nehogy még egyszer hibázzon. Kitalálja, mit kellett volna mondania. Lehet, hogy dühös. Lehet, hogy szégyelli magát. Lehet, hogy csak azon gondolkodik, hogyan kerülhetné el legközelebb ugyanezt. Teljesen mindegy. Egy biztos: közben ugyanabból a mentális energiából fogyaszt, amiből egyébként a problémákat oldaná meg. 

A termelésvezető csak csendben bólintott. 

– Pont ezt látom nap mint nap – mondta halkan. – Régen egymásnak szóltak, ha valamit jobban lehetett csinálni. Ma inkább hallgatnak. 

Az ügyvezető sokáig nem szólalt meg. 

Aztán csak ennyit kérdezett: 

– Azt akarja mondani, hogy én veszem el az emberek kedvét? 

Mosolyogtam. 

– Szerintem nem ezt akarja okozni. Csak azt hiszem, rossz eszközzel próbálja elérni a célt. 

 

Néhány héttel később a termelésvezető hívott. 

– Na? – kérdeztem. 

A vonal másik végén nevetett. 

– Nem lett belőle egy buddhista szerzetes. 

Én is elnevettem magam. 

– Ezt valahogy sejtettem. 

– De képzeld… tegnap háromszor is láttam, hogy megállt. 

– Megállt? 

– Igen. Láttam rajta, hogy mindjárt robban. Aztán vett egy levegőt, és inkább kérdezett. 

Hallgattam egy pillanatig. 

– És? 

– Nem is hinnéd, mennyit számít… 

A Nyomolvasó jegyzete 

A vezető minden megszólalásával eldönti, hogy a munkatársai a rendelkezésükre álló energiát problémák megoldására vagy önmaguk védelmére használják. A különbség néha csak egyetlen mondaton múlik.