Az emberek általában azt hiszik, hogy a bizonytalanság ott kezdődik, amikor eltűnnek a válaszok.

Én másképp látom.

A bizonytalanság ott kezdődik, amikor mindenki úgy tesz, mintha még mindig lennének válaszok.

A történet egy nagy szolgáltató központban kezdődött valahol Közép-Európában. A cég neve most nem fontos. A történet szempontjából nevezzük egyszerűen Ködnek.

Nem azért, mert rosszul működött.

Csupán azért, mert már senki nem látott tovább néhány hónapnál.

Hétszáz ember dolgozott ott. Szép irodák, modern rendszerek, csillogó prezentációk. Kívülről minden rendben lévőnek tűnt.

Belül viszont más történt.

Másfél év alatt három átszervezés. Két vezetőváltás. Folyamatos stratégiai korrekciók. Új prioritások. Új projektek. Új működési modellek. És közben megjelent az AI. Ahogy mindig, amikor valami új érkezik, előbb a félelem költözik be az épületbe, és csak utána a tudás.

Az emberek egyre gyakrabban tették fel ugyanazt a kérdést.

Tulajdonképpen mi a terv?

A baj csak az volt, hogy erre már a vezetők sem tudtak válaszolni.

Az egyik középvezető később bevallotta nekem: Régen azért jöttek hozzám az emberek, hogy válaszokat kapjanak. Most azért jönnek, hogy mondjam meg nekik, minden rendben lesz. Csak éppen én sem tudom, hogy rendben lesz-e.

Szeretem az ilyen mondatokat. Nem azért, mert szépek. Elképesztően ritkák. A legtöbb szervezetben ilyet csak gondolnak az emberek. Kimondani nem merik. A vezetők különösen nem. Mert megtanulták, hogy a vezetőnek tudnia kell. Mindig. Mindent. A jövőt is.

Ez az egyik legdrágább hazugság, amit a vállalatok újra és újra megvásárolnak.

Amikor megérkeztem, a HR már elkészítette a saját diagnózisát. Kommunikációs problémát láttak. Több tájékoztatás kell. Több vezetői fórum. Több hírlevél. Több információ.

Én csak annyit kérdeztem: Biztosan információhiány van?

Mert a kettő nem ugyanaz.

Az információ és a biztonság olyanok, mint az esernyő és az időjárás. Néha együtt járnak, de egyik nem okozza a másikat.

Amikor interjúzni kezdtem az emberekkel, kiderült, hogy mindenki rengeteg információval rendelkezik. A probléma nem a tudás hiánya volt. Hanem a bizalom hiánya.

A folyosók tele voltak pletykával. Az emberek a vezetőket figyelték. Nem azt, amit mondtak. Hanem ahogy néztek. Ahogy bementek egy tárgyalóba. Ahogy kijöttek onnan.

A bizonytalanság mindig kitermeli a saját történeteit. És a történetek majdnem mindig ijesztőbbek a valóságnál.

Ezért nem a munkatársakkal kezdtem dolgozni. A vezetőkkel kezdtem.

Leültünk egy terembe. Tizenhárom vezető. Tizenhárom fáradt ember. Tizenhárom ember, aki hónapok óta próbálta eljátszani a stabilitást.

Feltettem nekik egy kérdést.

Ki látja pontosan, hogy fog kinézni ez a szervezet egy év múlva?

Senki nem emelte fel a kezét.

Aztán feltettem a következőt.

És ki tesz úgy minden nap, mintha látná?

Erre már mindenki mosolygott.

Valójában itt kezdődött a munka.

Nem kommunikációs tréninggel. Nem prezentációkkal. Nem vezetői eszköztárral. Egy sokkal nehezebb feladattal.

A vezetőknek először saját maguk előtt kellett bevallaniuk, hogy nem tudnak mindent.

A következő hónapokban ezért nem azt gyakoroltuk, hogyan legyenek magabiztosabbnak látszó vezetők. Azt gyakoroltuk, hogyan maradjanak hiteles emberek.

Megtanulták szétválasztani azt, amit tudnak, amit sejtenek és amit egyáltalán nem tudnak.

Aztán elkezdtünk dolgozni a kommunikáción. Bár őszintén szólva én ezt sem szeretem kommunikációnak nevezni. Inkább bátorságnak.

Az egyik vezető végül egy csapatmegbeszélésen ezt mondta:

Azt nem tudom megígérni, hogy fél év múlva minden ugyanígy fog működni. Azt sem tudom megígérni, hogy nem lesznek változások. Egy dolgot tudok megígérni. Azt, hogy amit tudok, azt elmondom. Amit pedig nem tudok, arról nem fogok úgy tenni, mintha tudnám.

Hat hónappal később visszamentem.

A piac ugyanolyan bizonytalan volt. Az AI-projektek ugyanúgy zajlottak. A stratégia továbbra is mozgott. A köd nem oszlott fel.

Mégis más lett a légkör.

Az emberek már nem a jövőben bíztak jobban. Hanem a vezetőikben.

Az egyik kolléga a záróinterjún azt mondta:

Tudod, mi változott? Régen azt éreztem, hogy valamit eltitkolnak előlünk. Most azt érzem, hogy együtt próbálunk eligazodni.

Abban a pillanatban tudtam, hogy végeztünk.

A jövő vezetésének titka nem az, hogy mindig legyen válasz. Hanem az, hogy amikor nincsen, akkor se meneküljünk a hamis bizonyosság mögé.

A jövőt senki nem tudja.

A helyes kérdés inkább ez:

Ki az, akivel akkor is útnak mernél indulni, amikor senki nem látja még a következő kanyart?

Mert végül mindig ő lesz a valódi vezető.

A köd ugyanis nem hiba.

A köd az új működési környezet.

És vannak emberek, akik csak napsütésben tudnak vezetni. Meg vannak azok, akik megtanulnak ködben is menni tovább. A szervezetek jövője valószínűleg az utóbbiakon múlik.  

De Te, kedves vezető, soha ne ködösíts! 

(Németh Barbara írása)